Életérzés

Már annyiszor döbbentem meg halálos

Mély megdöbbenéssel a csodán, hogy élek,

Hogy én vagyok e különös, talányos,

Bús és gúnyos valaki, aki évek

Hosszú során át megy az ismeretlen

Örök sötétbe, és közben dalolgat,

Akit elhagytak ifjúság, szerelmek,

S elnézi hosszan rokonát, a holdat.

Az is magányos, mint én, az is éjnek

Éjén tűnődik szelíden, s magától

Elsápad, ha jön a zaj és az élet.

Már annyiszor döbbentem meg halálos

Mély megdöbbenéssel a csodán, hogy élek!