Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

Szerelmem rejtett csillagrendszerét;

Egy képben csak talán, s csupán a lényegét.

De nyüzsgő, s áradó vagy bennem, mint a lét,

S néha meg olyan, oly biztos és örök,

Mint a kőben a megkövesült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

A zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

Mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

Óvó tekintetted érzem fejem felett.

Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

És holnap az egészet újra kezdem,

Mert annyit érek én, amennyit ér a szó

Versemben s mert ez addig izgat engem,

Míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

Mit mondjak még? A tárgyak összenéznek

S téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

Az asztalon és csöppje hull a méznek

S mint színarany golyó ragyog a terítőn,

A magától csendül egy üres vizespohár.

Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

Hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

Elszáll, majd visszatér a homlokodra,

Álmos szemed búcsúzva még felémint,

Hajad kibomlik, szétterül lobogva,

S elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

De bennem alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy változik a sok

Rejtelmes, vékony bölcs vonal

hűs tenyeredben.

(1943. május 26.)